Interjú Martin Ďuriškával, egy szlovák, cochleáris implantátumot használó pácienssel

2024 májusában egy találkozón vettek részt a szlovák, CI-eszközt használó páciensek. A Pozsonyi Egyetemi Kórház CI-eszközt viselő páciensei és az eszközzel dolgozó szakemberek a Szlovákiában végrehajtott cochleáris implantáció 30 éves évfordulóját ünnepelték. Az emelvényen szereplő egyik tapasztalt CI-használó, Martin Ďuriška, az első szlovákiai beültetés időpontjában még nem is élt: “Először 1998. március 7-én születtem meg, majd 1999. december 10-én, az implantátum beültetése napján születtem újjá." - kezdi előadását. A projektvezető második gyerekként született a Ďuriška családba. Ekkor az újszülöttek hallásszűrése még nem volt kötelező Szlovákiában. “Anya csak a nővéremmel tudott összehasonlítani. Aggódott, mert úgy látta, hogy nem úgy reagálok a dolgokra, ahogy kellene. Folyton szólongatott: Martin, Martinko, Mati!” Néha úgy tűnt, hogy a kisfiú egy pillantással vagy egy mosollyal válaszol, máskor viszont egyáltalán nem. A szülőket ez egyre jobban nyugtalanította meg akartak bizonyosodni a helyzetről: “Édesapám bekapcsolta a fúrót, közvetlenül az ágyam alatt. Nagyon hangos volt, talán 90 decibel, de én egyáltalán nem reagáltam.” Egy fül-orr-gégészeti vizsgálat megerősítette a szülők gyanúját: fiuk, Martin, valószínűleg születésétől kezdve mindkét fülére siket volt.

"A lila takaróm - még mindig megvan!"

"Édesanyámnak ez olyan érzés volt, mintha pofon vágták volna” - meséli Martin Ďuriška, akit még mindig megdöbbent, milyen érzelemmentesen közölték a tényt szüleivel: ”A gyermekük siket és a siketek számára fenntartott, speciális iskolába fog járni." Akkoriban a főváros területén kívül praktizáló orvos nem is említette a cochleáris implantáció lehetőségét. De Martin szülei nem akarták egyszerűen elfogadni ezt a sorsot. “A fővárosban, Pozsonyban, felkerestek egy egyetemi klinikát, ahol több vizsgálatot is elvégeztek rajtam. Az eredmények alapján a szakorvosok elmagyarázták a szüleimnek, hogy alkalmas vagyok a beültetésre, valamint tudatták velük a szükséges lépéseket.” A tapasztalt CI-használó ma már nem emlékszik arra, amikor aktiválták a rendszert, viszont a beszédterapeutával eltöltött foglalkozásokra igen. “És emlékszem az otthoni gyakorlatokra is. Anyával és a lila takarómmal. Napi kétszer - 30 perc reggel és 30 perc délután." Martin édesanyja céltudatosan és következetesen gyakorolt kisfiával. “Az volt a célja, hogy függetlenné tudjak válni. Például, ne legyen szükségem segítségre, ha egy hivatali ügyet kell elintéznem. Erre nagyon ügyelt. A nagyszüleim és a családtagok azt javasolták, hogy tartsunk szünetet, de ezt először csak hat éves koromban engedte meg.”

Idősebb barátok, még több nyelvi inger

“A kisgyerekeknek még nincs sok gyakorlatuk a beszéd vagy a nyelv területén és a szüleim tudták: ahhoz, hogy elkezdjek beszélni egy kicsit több motivációra, ingerre és bátorításra van szükségem.” Éppen ezért Martin nem a kortársaival közös csoportban kezdte meg az óvodát. “Rögtön a középső csoportban kezdtem. Már óvodában elkezdtem tanulni egy idegen nyelvet, az angolt. A barátommal azon versenyeztünk, ki tud gyorsabban számolni angolul. Néha ő volt a gyorsabb, néha én. De aztán én nyertem, mert megtanultam a tizenegyes számot is" - meséli nevetve. "A barátom ezt a számot még nem ismerte". Később, ötödik osztályban második idegen nyelvként kezdte el tanulni a német nyelvet. A várakozásokkal ellentétben, Martin Ďuriškát hat évesen nem a siketeknek fenntartott iskolába íratták be. Tanulmányait Komáromban, egy kiemelkedően tehetséges gyerekekkel foglalkozó általános iskolában kezdte meg. “Anya tudta, hogy sikerülni fog.” Óra alatt nagyon kellett figyelni, hogy értse a hallottakat, viszont otthon egyre kevesebbet gyakoroltak, míg végül teljesen elhagyták az otthoni feladatokat. Martin Ďuriška csupán az évi felülvizsgálatokon vett részt a klinikán. Középiskolában a "kis lázadónak", ahogy magát nevezi, végre sikerült az első padsorokból a hátsó sorba költöznie. A tanárok itt is tisztában voltak halláskárosodásával, de "Ekkor már egyáltalán nem okozott gondot. Hallottam, bármit képes voltam meghallani."

"Hallás nélküli élet - ez számomra hatalmas veszteség lenne!"

A CI-eszközt használók, köztük Martin Ďuriška, és a Pozsonyi Egyetemi Kórház szakemberei a Szlovákiában végrehajtott cochleáris implantáció 30 éves ezredfordulóját ünnepelték. ©Michal Gajdos

A siketség diagnosztizálást követően, Martin Ďuriška szüleinek azt tanácsolták, hogy gyermeküket küldjék speciális iskolába. Felnőttként, most valószínűleg hallás nélkül, egy hátsó irodában dolgozna. Azonban minden rokonától ezt hallotta: “Nagyon jó a kommunikációs készséged! Mindenképpen emberekkel kellene dolgoznod!” Egy kiberbiztonsággal foglalkozó cég projektvezetőjeként Martin Ďuriška pontosan ezt teszi: telefonhívások és megbeszélések, rengeteg kommunikáció zajlik egy munkanapja során. Természetesen nem mindig ért mindent tökéletesen. De ilyenkor visszakérdez, mint például a minap barátnőjénél, egy családi összejövetelen: “Úgy 15-20 ember volt a szobában, nem igazán értettem őket és mind hangosan beszéltek. Észrevettem, hogy valaki felnevet, de az egész a szoba másik felében történt és nem tudtam mi történt.” A barátnője elmagyarázta neki a helyzetet. “Én kezdtem el utoljára nevetni, de teljesen mindegy: én is köztük volam!”
Martin egy filozófiai kérdéssel fejezi be Taléban tartott beszámolóját: hall vagy siket? “Én, én vagyok” - jelenti ki magabiztosan a hallgatóságnak. Majd el is magyarázza, mire gondol: “Minden barátom halló. Ez így volt általános iskolában, középiskolában, az egyetemen és ez ma is így van. Szóval, alapvetően hallónak tartom magamat.”